  |
|
                |
Tartalom
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Külső védőövezet: |
||
|
a teljes vízfelület és a teljes partvonal mentén 50 méter szélességű sáv a belső védőövezeten kívül |
||
|
TILOS: |
||
|
Szemetelni, ipari-, kom-munális- vagy veszélyes hulladékot elhelyezni, tárolni; |
Szerves, ill. műtrágyát, gyomirtókat, növényvédő szereket használni, tá-rolni, légi úton kijuttatni; |
Folyékony üzemanyagot, vegyi anyagot tárolni; |
|
Új épületet létesíteni; |
Gépkocsi parkolót kialakítani; |
A tápláló patakok medrét, partját megváltoztatni; |
|
Állatot legeltetni, te-nyészteni; |
Házikerteket, kiskerteket művelni; |
Házi szennyvizet szikkasztani; |
|
Fürdeni; |
Tüzet rakni; |
Sátorozni; |
|
Vízi sportot űzni, csó-nakázni. |
Halat tenyészteni, etetni. |
Az utakat sózni, gépjár-művet mosni. |
|
Belső védőövezet: |
|
a vízfelületen 100 méter sugarú kör a vízkivétel körül, a parton 20 méter szélességű sáv a vízkivétel körül |
|
A külső védőövezeten belül tiltott tevékenységeken túl |
|
A vízkivételhez közvetlenül nem kapcsolódó minden más tevékenységet folytatni. |
Lázbérc őszi szépségében /Fotó: Kiss Miklós/
A vízkivételi mű és a belső védőterület /Fotó: Kiss Miklós/
A víztisztítómű üzemi épületei a vízminőségvizsgáló laboratóriummal /Fotó: Kiss Miklós/
A vízbázis távolabbról /Fotó: Kiss Miklós/
http://www.uveghaz.com/
A törökök kiűzése után alig néhány évvel már foglalkozni kezdtek egy tiszántúli csatorna megépítésének lehetőségével. 
1727-ben a Magyar Királyi Kamara megbízást adott Ternyey János nevű főintézőjének, hogy készítsen tanulmányokat egy Tiszadobnál kiinduló, a Méhes-ér, a Vörösnádasfok és Mélyvölgy nevű vízereken a Debrecen melletti Szepes pusztán húzódó és a Berettyón át a Sárrétig haladó hajózható csatorna megvalósítására. Bár a területet felmérték, sőt a rajzokat is elkészítették, a csatorna megvalósítására nem került sor.
1764-ben ismét felvetődött egy csatorna megépítésének gondolata, ennek érdekében a Tisza árvizeinek lefolyási útjáról a hortobágyi gulyásokat is megkérdezték, de a csatorna akkor is csak elképzelés maradt. Ezek a csatornák elsősorban a sószállitás érdekében, tehát közlekedési célból épültek volna. Az 1863. évi aszályt követő kétségbeejtő helyzet hatására a kormány elrendelte egy tiszántúli öntözőcsatorna tervezését. 
A terv elkészítésével Herrich Károly miniszteri osztályta- nácsost bízták meg, aki három tervet is készített, a csatorna kiinduló pontja mindhárom esetben Tiszalöknél lett volna, az alsó torkolat viszont Öcsödnél, Mezőtúrnál és Gyománál. A terveket Lecher Gyula értékelte, és javasolta a mély fekvésű csatorna helyett a Hortobágy medence peremén két magas vezetésű csatorna építését a gravitációs öntözés érdekében. A Herrich féle terv legtöbb hibája az volt, hogy nem állandósította a Tisza vízszintjét. Az öntözést viszont csak akkor lehet az igényeknek megfelelően biztosítani, ha a Tisza vízállása az öntözési idény alatt megfelelő magasságú. Ez pedig éppen a nyári szárazság idején nem következik be. James Abernethy angol mérnök ennek a hiánynak a kiküszöbölésére 1866-ban az öntözőcsatornán már a szükséges vízmennyiség biztosítása érdekében a Tiszán duzzasztóművet tervezett, melynek koronáját a tokaji 0 vízszint fölé 3,8 m-rel magasabbra kívánta építeni. 1867-ben Benedek Pál az Alsó-Szabolcsi Ármentesítő Társulat későbbi főmérnöke ugyancsak duzzasztómű megépítését javasolta, mely a vizet 2,5 - 3,2 m-re emelte volna a tokaji 0 pont fölé.
Az 1860-as száraz éveket azonban csapadékosabb évtizedek követték, 
s az öntözőcsatorna megépítésének gondolata hosszú ideig fel sem merült. Ezt bizonyítja, hogy az első világháborúig mindössze a Földművelésügyi Minisztérium Csatornázási Osztálya készített tervet a Tiszántúl öntözésére. Az első világ- háborút lezáró trianoni szerződés kritikus helyzet elé állította a csonka országot. Az eddig aránylag biztos gabonatermést biztosító Bácska és Bánát elveszett, s egy Alföldet sújtó aszály éhínséggel fenyegette az országot. Gondoskodni kellett tehát az ilyen tragédia megelőzéséről, s ezt csak az Alföld gabonatermő területeinek öntözése által lehetett elhárítani. A tiszántúli öntözési tervet készítő csoport, - mely két kinevezett mérnökből, nyolc napidíjas mérnökből és egy rajzolóból állt - 1935. október 20-án kezdte meg munkáját. A terv három változatot tartalmazott. A B. Változat szerint - mely később alapja lett a tiszalöki öntözőrendszernek - Tiszalök felett duzzasztóművet és hajózsilipet terveztek, s itt ágazott ki az I. sz. főcsatorna a Tiszából. A tervezett nyomvonal Bűdszentmihály, 
Hajdúnánás, Balmazújváros, Hajdúszoboszló, Hajdúszovát és Földes határában haladt a Kék-Kálló felé, s a betorkolás Bakonszegnél volt előirányoz- va. De tartalmazta a terv a II. sz. főcsatornát is, amely Bűdszentmihálynál ágazott ki az I, sz. főcsatornából, s a Hortobágy völgyében Nagyiván- nál a halastavakat érintve - a Kunkápolnás mocsarak helyén - tározóban végződött volna. A főcsatorna hossza 102 km, a szállított vízmennyiség 60 köbméter/s. Az öntözőrendszerben négy tározót terveztek: a tiszalöki duzzasztómű fölött a mederben és a hullámtéren, Bűdszentmihályon két tározóban, a balmazújvárosiban, a nagyivániban összesen 220 millió köbmétertározó térfogattal. Sajnos ezeknek a tározóknak a töredéke épült meg. A tervezést 1948-ig az Öntözési Hivatal, 1950-től a Mélyépítési Tervező Vállalat, 1954-től a Vízügyi Tervező Vállalat végezte. A részlettervek elkészítése után - még a második világháború alatt - megkezdődött a Keleti-főcsatorna építése. 1941. augusztus 8-án megkezdték a főcsatorna 21,1 - 44,9 km közötti szelvényeinek építését. 
1944. október elején elkészült fél szelvénnyel a 20,3 - 44,9 km közötti szakasz. Amikor a második világháború vihara elérte hazánkat, a munkákat abbahagyták és a főcsatorna építését csak 1951-ben folytatták. A főcsatorna föld- munkáját egy sínen járó, meritékkotrós UM-2 kotrógép végezte. A földmunka teljesen gépesített volt. A főcsatorna teljes hosszában 9 millió köbméter földet kellett megmozgatni.
A duzzasztómű építését egy évvel korábban, 1950. tavaszán a Tisza 524,2 km szelvényében kezdték. A vízlépcső a Rázompusztai kanyarulat 2-4 km hosszú átvágásában létesült. Az átmetszés elkészítése után a régi Tura-medret a duzzasztási szint magasságáig kettős mederzáró gáttal lezárták. A vízlépcső három fő részből áll: a duzzasztómű, a hajózsilip és a vízerőtelep. A vízlépcső létesítményeit 1000-1500 politikai fogoly, internáltak és kevés polgári alkalmazott építette, de a korábbitól eltérő formában és felfogásban. Az akkori körülmények között, az Államvédelmi Hatóság szigorúan zárt szervezetében.
A Keleti-főcsatorna építését 1951-től 1956-ig folyamatosan végezték, kivitelezője a Vízügyi Építő Vállalat volt.
A tiszavasvári hajózsilip a főcsatorna 4+699 - 45+811 szelvényében épült, nyílása 12 m. A bakonszegi leeresztő zsilip a 98+325 km szelvényében 1956. júliusára készült el, s 1956. július 14-én itt ünnepelték a főcsatorna befejezését. 
Az eredetileg hajózó és öntöző főcsatornának tervezett Keleti-főcsatorna csak öntöző főcsatorna maradt. Pedig 1956-ra a főcsatorna mellett a hajózható utat is kiépítették. Viszont nem épültek meg a hajózsilipek, s ezért a három bögére osztott Keleti-főcsatornán hajózni nem lehet. Az 1970-es években ugyan megépült a balmazújvárosi hajózsilipen a felső fő, ami Tiszalökig lehetővé tette a hajózást, de ennek a szakasznak a hasznosítása jelentéktelen. Megépültek viszont a Keleti-főcsatornát keresztező belvizes vízfolyások bújtatói - 10 db - a főcsatorna medre alatt. Ugyancsak megépült 9 db mellékcsatorna vízkivételi műtárgya, s kisebb hiányosságokkal a depónia. 1967 után épült a Nyugati-főcsatorna beeresztő zsilip Tiszavasvárinál, a főcsatorna 4+234 km szelvényében.
A Keleti-főcsatorna mellett elterülő öntözőfürtök vízellátását minden öntöző-főcsatorna kiágazásánál vízkivételi zsilipek biztosították. Összesen 12 fürt főcsatornát terveztek kiépíteni úgy, hogy nagy részén kihajózás is legyen, ezért a vízkivételi zsilipek egyúttal kishajók átzsilipelésére is alkalmasak voltak. A Keleti-főcsatornán át lebonyolódó forgalom biztosítása érdekében 20 db vasbeton vonókábeles közúti ívhíd is megépült. A hidak fesztávolsága 45-60 méter között változott.
A Keleti-főcsatorna üzemelése az elmúlt időszakban a létesítmények kiépítésével párhuzamosan egyre felértékelődött. Ma, amikor az éves vízhasználatok az alábbi éves vízfelhasználással jellemezhetők:
- öntözés 8-20 millió köbméter,
- halastó 50-100 millió köbméter,
- ipari 20-30 millió köbméter,
- kommunális 3-4 millió köbméter,
- ökológiai 15-20 millió köbméter,
- vízátadás 250-300 millió köbméter,
még kiemeltebb szerepe van a Keleti-főcsatorna előírás szerinti üzemelésének. Az elmúlt 50 évben döntő részt zavartalan Keleti-főcsatorna üzemet tudott biztosítani a mindenkori üzemeltető.
Ilyen volt a 2000 januárjában levonuló cianid-szennyezés, amikor a Tiszavasvári zsiliptábla tökéletes zárásának hiánya miatt a zsilip alvízi oldalán is megjelent a szennyezés. Ekkor a Keleti-főcsatorna-Nyugati-főcsatorna összekötő - 
Nyugati főcsatorna-Halastói tápcsatorna útvonalon kellett elvezetni a szennyezett vizet vissza a Tiszába. Az azt követő nehézfém szennyezés kizárása érdekében 24 órán belül kellett szádfalas elzárást építeni a Keleti-főcsatorna torkolatnál még ugyanabban az évben. De hasonlóan rendkívüli beavatkozást kellett végrehajtani 2003. januárjában, amikor is a Tisza jégviszonyai következtében a Tiszalöki duzzasztónál nem lehetett előállítani a 94,5 mAf duzzasztási szintet, így a Tisza vize "nem jött be" a Keleti-főcsatornába. A Tisza alacsony vízállása és az erős hideg miatti jégképződés megakadályozták, hogy a duzzasztott víz gravitációsan levezethető legyen a csatornán. A folyón úszó jégtáblák összeverődtek a tiszalöki vízlépcső mindkét oldalán, s a megindított jégtörési kísérletek sem vezettek eredményre, így az erőmű és zsiliptáblák védelme érdekében a duzzasztást meg kellett szüntetni. Ilyen körülmények között félő volt, hogy a Keleti-főcsatorna vízellátó funkcióját csak részlegesen tudja teljesíteni, s ezért vízkorlátozást kell bevezetni. Ennek elkerülése érdekében a TIVIZIG szakemberei azzal az eredeti műszaki megoldással álltak elő, hogy a Tiszakeszinél lévő kettős működésű szivattyútelepet felhasználva - több átemeléssel - vizet juttattak a csatornákba. Ezen az úton sikerült megoldani, hogy a csatornák vízszolgáltatása mindaddig folyamatos volt, amíg a tiszai jéghelyzet és vízszint-viszonyok lehetővé nem tették a tiszalöki duzzasztó újbóli üzembeállítását.
A főcsatorna zöld erdősávjával, karcsú hídjaival egy üde színfolt a száraz, aszályos Alföld középső részén.
/Forrás: Szoboszló képeskönyve/
Budapest közelében található Európa legnagyobb , egy helyre
koncentrált ivóvíznyerő területe.
Ez a vízbázis több mint egymillió embernek biztosítja az ivóvizét.
A föld mélyében itt található víz ma még tiszta, egészséges.
A SZENTENDREI-SZIGET
Az ember és a sziget kapcsolata az őskorba nyúlik vissza. Az őskori települések már követték a folyópartokat. Az őskori kultúrákat követően a római korban kiépült egy kettős védelmi vonal amely erdőkkel, hidakkal, átkelőhelyekkel hatékonyan segítette római légiókat a környék ellenőrzésében.
A honfoglaláskor a sziget egy hagyományos legeltető, állattenyésztő területhasznosításnak adott otthont. A középkori Magyarország legjelentősebb gócpontja a Dunakanyar, ezt követően Buda volt. A sziget e kettő közötti fontos összekötő szerepet töltött be. A természeti adottságok nyújtotta lehetőségek alapján az itt élők jelentős állatállományt tartottak, amit földműveléssel egészítettek ki. Emellett hajóépítéssel, fuvarozással, halászattal is foglalkoztak. A szárazföldhöz fűzött szál igen erős volt, a parti földek, a hegyek Duna felé eső lejtői Dunabogdánytól Szentendréig a szigeti településekhez tartoztak.
A török hódoltság végén kialakult az a településhálózat, amely mind a mai napig megtalálható a szigeten: Kisoroszi, Pócsmegyer, Szigetmonostor és Tótfalu falvakkal. A szigetlakók életében jelentős: a vízhasználat és az ártéri földművelés.
1848-49-es szabadságharc után időkben felbukkan a nyaralás, mint új elem.
1870 körül a szigeten alapítják az első magyar bolgár kertészetet. A homokbuckás területeket akáccal és fenyővel kötötték meg.
Kisoroszi a századfordulói fahajózás késői menedéke. A XIX. század közepe óta a strandjairól híres sziget egyre több pihenni vágyót fogad.
1890-es években megjelenik a szigeten a Fővárosi Vízművek és gomba módra szaporodnak a kutak. A legtermékenyebb területek fokozatosan átkerülnek a Fővárosi Vízművekhez, mely a mezőgazdaság kényszerű áthelyeződését jelenti a belső területekre.
A XX. század legelejétől kezdődik az árvízvédelmi rendszer létesítményeinek kiépülése.
1914-ben megépül Tahitótfaluban a szigetet a szárazfölddel összekötő máig is egyetlen közúti híd. A parti részek fokozatosan leválnak a szigetről, például 1948-ban önállósodott Leányfalu.
1960-as évek zártkertesítése hétvégi házak és bódék megjelenését jelentette. Az üdülő területek megállíthatatlannak tűnő, kerteket, szőlőket felváltó burjánzásának, a nagyüzemi állattartásnak gátat szabtak a Fővárosi Vízművek vízvédelmi intézkedései, védőterületei.
A hetvenes években újra nagyszabású beruházásokat kezdett a Fővárosi Vízművek munkát, megélhetést adva az itt élő embereknek
Víztermelő kutak, nagy átmérőjű csővezetékek, irányító-központok épültek azzal a céllal, hogy elegendő mennyiségű és kiváló minőségű ivóvíz kerülhessen a budapestiek vízcsapjaiba.
A nyolcvanas évekre kulturált üdülőövezet létesült Horányban, Surányban és Kisorosziban. A sziget egy része természetvédelmi terület, amely a Duna Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozik.
/Deákné Hajdú Margit/
|
|
 www.bacsviz.hu  www.bakonykarszt.hu  www.dunakut.hu www.uveghaz.com  www.hawle.hu  www.vkdszsz.hu  http://www.interex-waga.hu/  www.hangmester.hu |
Forrás: www.idokep.hu |
| VIZINFORM.HU © 2007 | Desing & Programozás: Kocka-Forma Bt. |
